Annyira szép színházi pillanat, amikor az eleddig viszonzatlanul és visszafogottan, ám fülig szerelmes Gruber hadnagy, végre visszajelzést kapván szerelme tárgyától, szó szerint röpülni kezd a boldogságtól. Jól előkészített pillanat, amelynek váratlansága, a beteljesülni látszó szüntelen epekedés vizuális szimbólumaként, egyben színházi reflexióként a Hamletre, valódi komikumot eredményez a színpadon. Olyan momentum ez, amely több szinten értelmezhető, kreatív szándékról, szellemességről tanúskodik. Kár, hogy a Halló, halló! előadása meglehetősen kevés hasonló élményt garantál a nézőknek. Pedig a második világháborúban játszódó britcom színpadi változata bő kézzel szórná a lehetőségeket.

Skizofrénia. Hipnózis. Tudatalatti. Izgalmas, borzongató jelenségek, melyek mindig vonzzák a nagyközönséget. Az előadás viszont messze meghaladja a populáris regisztert, miközben annak elemeit is jól beépíti. Sally szenvedései megrázóan ébresztenek rá a sokszor emlegetett szavak igazára: a legnehezebb mindig a saját problémáinkkal, személyiségünkkel való szembenézés és a segélykérés. Ennél már csak egyvalami nehezebb: el is fogadni a segítséget.

New Karthágó beszédes nevű vidéki egyetemi városka valahol Amerikában. Itt játszódik Edward Albee drámája, amelyben egyetlen éjszaka leforgása alatt két házaspár élete, kapcsolata boncoltatik élve a színpadon. De mi közünk nekünk mindehhez? – kérdezte a megyei lap újságírója a bemutató után. Nos, igaz, ami igaz, szívesen látnánk frissebb, itteni és mostani életünkhöz kapcsolódó, kortárs darabokat is a soproni színház repertoárján. Ugyanakkor az emberi játszmákról, hatalomról, kiszolgáltatottságról, kegyes és kegyetlen hazugságokról, szeretetről és szeretetlenségről, életkudarcokról és azok bevallásáról szóló dráma bemutatására sem nehéz indokot találni, hiszen ezek a kérdések nem kötődnek helyhez és időhöz.

Valóban rejtélyes előadás a Magyar Színház Arzén és levendulája, márpedig bűnügyi komédiáról lévén szó ez akár előnyként is felfogható. A gond csupán az, hogy ez a rejtélyesség nem az előadáson belül, hanem kívül értendő: már-már a tudományos fantasztikum világába sorolható, ahogy a kifejezetten érezhető energiákat mozgósító színészek egészen egyszerűen eljátszanak egymás mellett – mintha mindenki egészen más elemzést és instrukciókat kapott volna saját szerepéről és helyéről az előadásban.

A Kárpát-medencei társadalmak szocializmuson, illetve egyéb, a történelem nem túl fényes lapjaira tartozó színezetű diktatúrán edződött népei az urambátyám-elv mentén kitermelt ordító önellentmondásaival, összeeszkábált, lavírozó életekkel és kollaboráns kapcsolatokkal, kurblis Zsigulival, zúgó Orion tévével és a fennen hangoztatott panaszáradattal, nem ismeretlenek előttünk. Egy ilyen országban mindent a sufnituning, a hozzá nem értés, meg persze a generációs tisztelet (avagy tiszteletlenség) határoz meg. Ez a buheraország-miliő nemhogy a nem túl távoli múltunkat, de maróan aktuális jelenünket is valahol nagyon hűen tükrözi. Inkább azonban tükrözhetné, ha lenne, aki megtartaná ezt a tükröt.

Nem álomszerű fantáziavilág, hanem a valóság a színtér. A szereplők nem egydimenziós figurák, hanem összetettebb motivációkkal létező alakok, ráadásul nem föltétlenül egyetlen felfogás létezhet őket illetően. A társadalom, a közeg, az idő, a helyszín nem díszletháttér, hanem a narratívát determinálja. A kaposvári színészképzés részeredménye ugyan nem kétségek és levonandó pedagógiai tanulságok nélkül való, de ha csak az köszönhető ennek, hogy másfél órára ismét előttünk legyen az operett korszerű és gondolatgazdag, többszintű értelmezésre lehetőséget adó megközelítése, felidézve a Csárdáskirálynő 1914-et, már nem jár rosszul a néző.

Mel elveszti az állását, miközben folytonos konfliktusban áll a szomszédok egy részével (ne háromemeletes bérházra, hanem sokemeletes lakáskomplexumra tessék gondolni, máris megtöbbszöröződik a lehetséges haragosok száma), ráadásul a lakást is kirabolják, amelynek folyományaként hősünk a huszadik század egyik népszerű betegségének, az idegösszeroppanásnak a tüneteit kezdi produkálni, így neje kényszerül a kenyér- (helyesebben előrecsomagolt mikrókaja-) keresetre. Hősünk testvérei, igaz, rögtön ott teremnek, ám nem lelkesek attól, hogy segíthetnek, bár később mégis megteszik, ám az újra magára lelő Mel nem fogadja el a pénzt, azonban végre lehetősége nyílik bosszút állni a hangos elégedetlenkedést általában vízzuhataggal honoráló felső szomszédon. Szegény embert még az ág is húzza, de legalább szereti a felesége. Nagyjából így foglalható össze a 88. utca foglyai című bohózatnak szánt produkció.