Ahogyan az ember ember, úgy ember az autista is. Csak egy kicsit másképp az. Számára több építőkockából áll a világ, amiket állandósult jelleggel pakolgat, míg az az egyik pillanatban így, addig a másik pillanatban úgy állnak a darabok. Ehhez pedig sok agytekervény és mély koncentráció kell. Hasonló mély koncentrációval vezet be minket a gondolkodásukba Börcsök Enikő, hátha sikerül egy picit megértenünk őket.

Szelaví – egyszerű, gyors, instant válasz ez a nehéz helyzetekre. Milyen könnyű is lenne ezt mondani mindenre, aztán dalolva továbbillanni, mintha mi sem történt volna. És végül is miért ne lehetne elegánsan felülemelkedni a csalódásokon, ahelyett, hogy görcsölve, idegeskedve, szorongva frusztrálnánk magunkat minden kisebb-nagyobb pofon után? Persze az elegáns továbbillanások megülepszenek a mélyben, de ezen az estén ez máshogy történik, hiszen ez egy mese, egy olyan mese, ami bebizonyítja, hogy musicalben is lehet szívről, boldogságról, szeretetről giccs nélkül beszélni.

Egy XVIII. századi nemesi kastélyban lejátszódó cirkuszt úgy is be lehetne mutatni, hogy a jelenkorra is érvényes konklúziókat vonhassunk le belőle. Beaumarchais Figaro házassága című darabja éppen ezt teszi: humorosan mutatja be az ember álarcok mögött megbúvó természetét és eltakart szándékait. Ez az előadás azonban nem használja ki a darabban rejlő lehetőségeket.

Viszony, kapcsolat, érzelmi és értelmi kötődés, érdek és szeretet, nem- és társadalomkritika, szerepjátszás a színpadon és az életben. Ezeknek a kinek érdekes, kinek érdektelen szavaknak a kibontására egytől-egyig tökéletesen alkalmas, sőt ideális Jean Genet stilizált, a történetmesélést kerülő, rendkívül sokrétűen értelmezhető drámája. Radu Dinulescu rendezése azonban úgy tűnik, nemigen tud sok mindent kezdeni ezekkel a szavakkal. Bár próbál.

A Bástyasétány 77. című produkció éppen annyira nyomatékosan nem szól semmiről, mint amennyire azt alcíme (Szerelem, szerelem, szerelem) sulykolja visszafogottan nézőjébe. Az előbbi állítás elsősorban abban az esetben érvényes, ha a szerelmet, az azzal járó érzéseket és azoknak súlyát körülbelül egy meghűlés tüneteivel azonosítjuk – ennek okán egy akut, felszínes jelenségként foglalkozunk vele, olcsóvá, könnyen fogyaszthatóvá, közérthetővé (vagy még inkább degradálóan bagatellé) tesszük, megjegyezhető dallamokkal dekoráljuk, szabadtéri formája miatt pedig pereccel és műanyagpoharas sörrel tálaljuk.

Hogy hogyan kell Shakespeare-vígjátékot játszani, arra nincsen egyértelmű recept. Még akkor sem, hogyha a Neptun Brigád kreatív ötletekkel, kidolgozott poénokkal telepakolt, pörgős előadásából az ellenkezője látszik. Mindenesetre ez a Tévedések vígjátéka bátran és szemtelenül lebegteti a maga szinte hibátlan receptjét.