Kilegyezett

Fáradhatatlanul záporozó fáradt és pihent viccek, szó szerint vett szópoénok zuhataga várja a nézőt A legyezőre leginkább csak a sztori és a szereplők miatt emlékeztető előadás-felújításon. Bár a humorforrások között egyáltalán nem szelektálnak az alkotók, a nagy lendület és a teljes egészében bejátszott, berendezett és megelevenített tér sokban hozzájárul ahhoz, hogy még az a néző is nézővé váljon, aki egyébként szíve szerint máshol lenne, amikor a fent említett jellegű vicccsokrok virágoznak mellette.

A gróf egyszer csak bemondja, hogy Ármány és szerelem, és ez a cím hűen tükrözi a színpadon történteket – nem a dráma, kizárólag a cím. A Szerelmi ármánykodás talán még inkább alkalomhoz illő lenne, hiszen gyakorlatilag egy Balaton-parti szappanopera zajlik előttünk, ami konfliktusrendszerét tekintve ugyanolyan, mint amit Brazíliából kapunk instant a tévén keresztül, csak épp, hála Goldoninak, ez egy picit pörgősebb, és jóval erősebben van megszerkesztve. De itt is mindenki szerelmes valakibe, meg más is akarja a kiszemelt nő(ke)t, és közben persze mindenki más is beleüti az orrát a történésekbe, hogy aztán a happy endben minden valódi happy end legyen.



Cserna Antal, Lux Ádám, Felhőfi-Kiss László

Egy percig sem kérdés, hogy az lesz, ahogy a színészek számára sem kérdés a játék stílusa. Amely sokszor tagadhatatlanul harsány, abból fakadóan, hogy mindenki egy kicsit idióta, fékevesztett, zabolátlan kisgyereket játszik, s így valószínűleg összességében kissé más képet fest, mint eredetileg (a darabot majd húsz éve mutatták be, és ez idő alatt a színészek is öregedtek). De a koncepciózusságnak és a következetességnek, valamint a poénokat és képtelen helyzeteket hangsúlyozó játéknak köszönhetően ez cseppet sem bántó, sőt. Hiszen itt egyáltalán nem arról van szó, hogy a színpadon bárki azt akarná mondani, hogy ilyenek vagyunk, hanem arról, hogy töltsünk el kellemesen egy kis időt. Ezt hangsúlyozandó adja az alaphangot Limonado vagy Béla vagy Citrom, a cinikus, az eseményeket kívülről szemlélő kávézótulajdonos. Az őt alakító Tóth József kimért, hidegvérű jelenlétével hoz új színt az előadásba. A többiek pedig csak pörgetik és pörgetik a saját szóvicceikkel teletűzdelt jeleneteket. Szerémi Zoltán a kereskedőnő és a gróf szerepében igyekszik befolyással lenni az eseményekre, folyamatosan hangsúlyozva a készülő poénokat, Mertz Tibor a pirospozsgás, félőrült Evaristo és az orvos egyszerre, előbbi a szerelembe, utóbbi pedig a fizikai akadályokba őrül bele, és ez persze össze is kavarodik. Simon Mari kihasználva korbéli távolságát Candidától, magát gyereknek tettetve játssza az elvarázsolt, naiv és félénk hercegnőt. Cserna Antal az aljas báró és a kegyetlen báty szerepében két különböző módon válik infantilissé. Felhőfi-Kiss László és Lux Ádám az inas, Crespino suszter, Coronato vendéglős és Gertruda asszony szerepében is kiveszik a részüket saját kis játékaikkal és ötleteikkel a vérbő komédiázásból. De ők nyolcan nem csak játsszák, hanem rendezik is az előadást.



Mertz Tibor (háttal), Szalay Kriszta

Valószínűleg ennek és az ebből fakadó összehangoltságnak köszönhető az a rendkívül ötletgazdagon berendezett és kitöltött tér, ami az előadás helyszínéül szolgál. Kis apró feliratok apró gegekként várják kaján mosollyal a szemfülesebb nézők tekintetét (ilyen például a cipész ajtajára kiszögelt Michael Schumacher-fotó). Egyedül talán a sokszor hangsúlyozott poénok mennyisége és minősége, ami felróható, hiszen érezhetően nem szelektáltak közöttük. Soknak jól áll ez a fajta gyerekes, hangsúlyozó eljátszás, soknak kifejezetten rosszat tesz, ezek közül pedig valamelyiket sikerül kidolgozni, hogy eljusson a nézőkhöz, valamelyik a színpadon marad, mindemellett az előadás egyik szakaszára érezhetően nemigen jutott a kreatív energiából, míg máshová bőséggel.

A hibák ellenére is érdemes belemélyülni másfél órára a helyzet- és szókomédiába, hogy néha elképedjen az ember, hogy egy-egy szituációval, egy-egy szóösszetétellel mennyi mindent lehet kezdeni. Néha kínosan sok mindent.