A Hargita vadromantikus, székelyek, magyarok, románok lakta vidék, ahol nem sokkal Trianon után a történelmi hátszél nem nagyon kedvez a felnőtté válás apró-cseprő dolgaihoz. Tamási Áron Ábel a rengetegben című műve a kötelező olvasmányokhoz tapadt minden prekoncepciótól terhes, például attól, hogy ha színpadi változatban megjelenik, az általános iskolák rögvest kapva kapnak az alkalmon, hogy ezzel letudják a kulturális szabadidő-szervezés kényes terhét, nem számolva azzal, hogy vajon a közönség kompatibilis-e az előadással. Ez az Ábel nem délutáni matiné, nem teátrális kötelességlerovás a színház részéről, hogy legyen valami, ami jól mutat az év végi beszámolóban, hanem gondosan építkező, kidolgozott, és beszédes előadás a felnőtté válás ambivalens állapotáról.

Egy vidéki haknitársulat és a lila művészet találkozásának kálváriája gazdag bohózati alapanyag, különösen ha abban a közegben játszódik, amelyből a színészi anakdoták többsége származik. Ennek megfelelően ha kellő (ön)iróniával rendelkező társulattal és rendezővel találkozik Gádor Béla vígjátékának Tasnádi István által átdolgozott változata, akkor a siker borítékolható. Az Othello Gyulaházán mostanság a József Attila Színházból indult országbekebelező körútjára, és nem valószínű, hogy bárki tévedne, aki azt mondja, hogy néhány éven belül nem nagyon lesz olyan kőszínház, amelyet elkerülne ez a vérbő színházszatíra. Nyíregyházán kétségtelenül megtalálta helyét a darab.

Közhely, sőt, talán giccs, de szép játéka a véletlennek, hogy amikor kilépünk a Pesti Színház ajtaján, és az utcán egy pillanatra megállunk, a kabát végső megigazítása közben egy emléktáblát látunk, amely azt hirdeti, hogy a Váci utca 10. alatt lakott Semmelweis Ignác. Az anyák megmentője vélhetően fentről, és nyilván cinkos mosollyal a szája szegletében elégedetten konstatálja, hogy mi történik a Pestiben. Minden pátosz, és felszínes szépség nélkül, ennyire kristálytisztán és melegséggel beszélni az anyaságról ritka dolog, hallgatni-látni pedig felemelő élmény. Az pedig, hogy mindez egy teljesen identitászavaros, végtelenül ambivalens környezetben valósul meg, csak arra provokál, hogy a látszat mögé nézzünk, és a nézőtér nem is tehet másképpen.

Kemény fizikai összecsapások zajlanak a színpadon: csattan a pofon, puffan a vádli, a térd, a comb a facsúszkán. A nyíltszíni pankráció néha nekifutásból, néha helyből indul, de mindig célba ér, hogy a színpadon minél nagyobb kiterjedésben legyen jelen a kék-zöld szín, ha már úgyis minden fekete. Erőből színházat – pláne komédiát – létrehozni talán az egyik legtisztább zsákutca, ami a színházcsinálás útjából kiágaz.

A felmerülő kérdés: vajon milyen is igazából a mi kis városunk, amely jelen esetben Nyíregyháza? Leírható sok-sok statisztikai adattal, közismertekkel és meglepőekkel egyaránt. Hogyan járja végig a postás a reggeli körútját? Melyik pékségben érdemes megvenni a reggelit? Melyik cukrászda a legfinomabb? Hová érdemes beülni egy kávéra? Ezekre a kérdésekre a nyíregyieknek megvannak a saját válaszaik. Ahogy amúgy minden város, község és falu lakóinak is. Vajon mások-e az emberek a nyíregyházi falak mögött? Hogyan élik az életüket – és amúgy élet ez egyáltalán? A Móricz Zsigmond Színház előadása nagyon határozottan azt állítja, hogy igen. Csak nem vesszük észre.

Ha egy nő a Casanova nevet hallja, rögtön egy rosszéletű, ám igen vonzó férfi képe jelenik meg gondolataiban. Ha egy férfi hallja a Casanova nevet, azonnal vetélytársat és potenciális ellenfelet képzel maga elé. De ki is volt valójában Casanova? Hogyan teltek napjai? Igaz lehet-e állítása, amely szerint élete során több mint száz nővel volt bensőséges kapcsolatban? Az Új Színház társulata ezekre a kérdésekre próbál választ adni több-kevesebb sikerrel, Casanova Nuovo című előadásában.

Az operett egy varázslatos világba vezeti az embert: egy olyanba, amelyben szabad utat kapnak az érzelmek, amelyben a végén mindig minden jóra fordul, amelyben a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak büntetésüket, és olyan jó lenne azt hinni, hogy ez a világ eljöhet nekünk. El is jöhet: a színpadon este héttől tízig a könnyű álom, a bódító érzelmek, a csillogó fény, a terjengős érzelem kapja a főszerepet. Igény szerint – ha meg tudjuk fizetni. S csak szeretnénk nem észrevenni, hogy a folytonos mosoly mögött nem valós emberi érzelmek állnak. Zsótér Sándor rendezésében ezt egyszerűen nem lehet nem észrevenni.

Latex bőrcuccokban punk és lightrock zenére előadni egy Katona József–Spiró György-drámát elég meredek, de miért pont így ne lehetne. A hatalomba beleőrült emberek elkorcsosult ösztöneihez és öncélú öldökléséhez ez első blikkre még jól is passzol. Főleg, ha az egész előadás a paródia égisze alatt tulajdonképpen groteszk gúnyrajzot kíván adni a lélek sötét oldaláról. Az expresszív forma azonban annyira beszűkíti az értelmezési tartományt, hogy az előadás végtére is felfalatik általa, és meglehetősen ellentmondásossá válik.