Fáradhatatlanul záporozó fáradt és pihent viccek, szó szerint vett szópoénok zuhataga várja a nézőt A legyezőre leginkább csak a sztori és a szereplők miatt emlékeztető előadás-felújításon. Bár a humorforrások között egyáltalán nem szelektálnak az alkotók, a nagy lendület és a teljes egészében bejátszott, berendezett és megelevenített tér sokban hozzájárul ahhoz, hogy még az a néző is nézővé váljon, aki egyébként szíve szerint máshol lenne, amikor a fent említett jellegű vicccsokrok virágoznak mellette.

Hogy az országot időről időre elöntő Anconai szerelmesek-dömping miért lett a megkérdőjelezhető minőségű olasz táncdalok és slágerek nosztalgiakoncertjévé, az valahol a totálisan félreértelmezett szórakoztatószínházi eszményben keresendő, amely nehezen tud különbséget tenni szcenírozott dalsorozat és színházi előadás között. Alig kell átlépnünk az országhatárt (mindössze Révkomáromig kell eljutnunk), hogy kiderüljön, mi történik akkor, amikor valaki színházként tekint erre a sallangokkal teli, elvárásoktól terhes darabra: elkezd élni, virulni, és azzá válni aminek írva lett: vérbő paródiává.

Az ember szomjazza az egyszerű, könnyen átlátható, világos és egyértelmű életet. Legyen valaki, aki megmondja, hogy hogyan kell enni, inni, aludni, barátkozni, szeretkezni, élni, ölni, gondolkodni. Erre ott van Isten, vagy ha nincs, hát ott van Isten földi helytartója, aki szemlátomást nem hagyja homályban saját magát sem létezése, sem akarata szempontjából. A harmincas évek Németországában ezt a földi helytartó szerepet Adolf Hitler vindikálta magának, Rudolf Hess, a születő Harmadik Birodalom második embere pedig hithű keresztényként kénytelen volt Isten és Isten között őrlődni. Az Aradi Kamaraszínház előadása elemi erővel robban tíz parancsolatban, Harsányi Attila párját ritkító játékával.

Van a Youtube-on egy riportfilm, amely a Brezsnyev-korszakról szól, és megszólal benne Galina Brezsnyeva is – egy teljesen tönkrement, alkoholista, önkontrollját vesztett idős nőt látunk, aki vaskos karikatúrája korábbi önnönmagának, s egyben élő lenyomata az épülő szocializmus emberre gyakorolt hatásának, a hamis díszletek között leélt életnek, a dolcsaja vitának: valójában egy roncs. Csákányi Eszter ezt a valóságot pontosan és élesen a színpadra viszi – csakhogy a színházban a valóság nem biztos, hogy igaz.

Nem az első alkalom és valószínűleg nem is az utolsó, hogy egy nyári színházban az előadásnak elsősorban nem a nézők figyelméért, hanem a körülményekkel kell küzdenie. Így járt a bukaresti Bulandra Színház Gyulán, a tornacsarnokban, ahol a Lear inkább egy szaunában, mintsem az Andrei Şerban által eltervezett helyszínen játszódott. Ha ez nem elég elidegenítő erő, akkor érdemes azt is megjegyezni, hogy a díszlet érezhetően egy számára teljesen idegen és kényelmetlen térben tárta a nézők elé az előadás hangulatát. A kellemetlen körülmények ellenére ha valami látszik a produkción, akkor az a felépítettség, a következetesség és az átgondoltság. Ilyenkor pedig érdemes mindent megtenni, hogy valahogy megértsük, ami előttünk zajlik.

Két színész, egy bőrönd, benne néhány ruhadarab, továbbá némi közönség. Ennél több nem kell a színházhoz sem Európában, sem Afrikában. Magyarország és Zimbabwe tehát ebből a szempontból rokon, bár karónyelésben jobban állunk, mint afrikai embertársaink. Az interaktivitásra kevésbé hajlamos, de a gesztust jó szívvel fogadó közönség így némiképp meggyengíti az egyik lábát az előadásnak, de a két színész így is magával ragadó szimpátiával és humorérzékkel meséli el Shakespeare egyik könnyed szerelmi szálszövését.