A Svédországban élő magyar rendező, Benedek Judit vendégmunkája a Kolibriben mintapéldája annak, hogy hogyan kell egy gyerekelőadással fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt szólni. Gyerekkori fantázián, kíváncsiságon, ciki, de különlegesen új helyzeteken keresztül mutatja be, hogy gyerekként mennyire nehéz kezelni társas kapcsolatainkat, és hogy felnőttként mennyire bután és elhamarkodottan bánunk az ezirányú gyermeki törekvésekkel. Az egymás megismerése, a barátság kialakulása körül bonyolódó produkció mindezt úgy teszi, hogy míg a kicsik jól szórakoznak, addig a felnőttek belekóstolhatnak esetleges figyelmetlenségeik árnyoldalaiba.

Milyen nagyszerű, és visszagondolva éteri érzés, amikor csöppségünk még karonülő vegetatív lényként hol szende mormotaként, hol fel-felcsendülő szirénagépként rúgkapált öntudatlanul kicsiny dühöngőjében. Ám a természet csúf játéka a szülőkkel, hogy a vegetatív funkciók szép lassan kielégítetlenül hagyják gyermekeinket, és lassan úrrá lesz a feltörekvő kis testen a mindent megkérdőjelező önálló vélemény, a túlburjánzó szabad akarat. Persze ez többnyire a tagadás önfeledt vallása, ami így is van jól (hisz ez a világ rendje), csak az arányok, az az, ami nem mindegy, úgy a szülőknél, mint csemetéiknél. Az Ilka titka mindössze erre mutat rá olyan formában, hogy talán a tagadók masszív világképe is enged abból a negyvennyolcból.

Legtöbbünkkel megesett már, főleg kisgyermekkorunkban, hogy azt kívántuk: bárcsak az álmunk, vagy az esti mese, amit szüleink felolvastak vagy mondtak nekünk, valósággá válna. A József Attila Színház Süsüjében egy kisfiú, és vele együtt a nézőközönség is egy ilyen csoda részesévé válhat. Az előadásban ugyanis egy apuka királyfivá, a játékfigurák manókká, a plüssbáb Süsü pedig életnagyságú sárkánnyá változik. És hogy mindez Gergő álma? Képzelete? Vagy apukája meséje, vagy a valóság? Hát ezt döntse el a nézőtér apraja-nagyja.

Egy színésznő, tucatnyi karakter, és hatvan bámuló kisiskolás. Az Alice Csodaországban nem a megszokott gyerekszínházi klisék eszköztárának segedelmével fogantatott meg a Kolibri Fészekben, sokkal inkább a színpadi stilizálás égisze alatt: egyórás, gyerekképzeletre komponált minimálszínházas mesejátékot látunk.

Mindannyian találkoztunk már velük, csak éppen máskor és máshol. Az iskolában olyan unalmasnak tűntek: felismerhetetlenül megbújtak a verssorokban, és a nevüket is képtelenség volt megjegyezni. Most azonban már tudjuk, hogy a kedvesen kerek Spondeusz (- -) a nyugodt, kényelmes tempót szereti, ellentétben az izgága, csupa ideg Pirrikkiusszal (υ υ). Licencia pedig, ha hódításról van szó, nem csak a verslábakat, de saját két formás lábát is harcba veti. A Budapest Bábszínházban ugyanis háború zajlik Epikum és Líria polgárai között, de nem kell félni, ebből a harcból a néző (legyen gyerek vagy felnőtt) egészen biztosan győztesen kerül ki.