A lány és a fiú. A nő és a férfi. Az asszony és az ura. Egy pár. Nevetés. Együttélés. Házasság. Mindennapok. A harmadik. A szerető. A szerelmi háromszög. Boldogság, szomorúság, egészség, betegség. Őszinteség, hazugság. Gyanakvás. Féltékenység. Leplezés – leleplezés. Gyerekek: csecsemők, kamaszok, kirepült fiókák. Klimax. Öregedés – együtt? Veled vagy nélküled? Elveszíteni valakit. Fájdalom. Elmúlás. Az élet. – Rátóti Zoltán Háy János elbeszéléseit adja elő a Nemzetiben, és közben elrepül az idő.

Van egy generáció, akinek még nem késő. Akik már benne vannak, de még kiléphetnek. Akik bár vergődnek, van esélyük, hogy ezt ne életük végéig tegyék. Akik már öltönyt húzhatnak, de még csak hazudják a sikert, és akik nem húznak öltönyt, de nem tudják miért nem képesek rá. Akik testükkel teszik fel a kérdéseket, és nem értik, hogy a másik testtől miért nem jön azokra kielégítő válasz. Frenák Pál koreográfiája az ösztönök által tévútra vezetett, életnek nevezett katyvaszból mutat fel keserédes, de lebilincselő vizualitással megtervezett képeket, melyek szép lassan összemosódnak, és komplett képet alkotnak egy végzetesen megtévesztett, de még nem elveszett generációról.

Hőseink elbocsátott topmenedzserek, akik egyfajta rehabilitációs tréningen próbálják feldolgozni a végső megaláztatást. Káprázatos szatíra egy félresiklott rendszer félresiklott képviselőiről. Rólunk.

A Los Angeles-i autókereskedő yuppie, Charles Babbit (Nagy Ervin), a valóságtól és az emberi érzelmektől gondosan elzárt, kizárólag financiális alapokon nyugvó életet él. A darab elején értesül apja haláláról – akivel sosem sikerült kijönnie (köszönhetően apja hozzá hasonlóan személytelen attitűdjének) –, illetve arról is, hogy idősebb Charles Babbit a vagyonát nem fiára hagyta, hanem egy intézetre, ahol – mint később kiderül – autista bátyja, Raymond (Kulka János) tölti hosszú évtizedek óta mindennapjait, mit sem sejtve arról, hogy hétmillió dollár örököse – s arról sem, hogy ez az érték egy Charlie kaliberű ember számára mit jelenthet. Testvér testvért rabol, és megkezdődik a filmtörténet egyik legmeghatóbb testvérdrámája, röghöz kötött színházi díszletek között.

Az intim térbe és életszerű szituációkba átültetett, átdolgozott, és ismétlődő elemekkel jól megtűzdelt, Az ember tragédiája kapcsán létrehozott minimál-ötletbörze kérdése végül is egy gondolatban összefoglalható: szép, teljes, egész szellemi lények vagyunk, avagy nyomorúságunk elkerülhetetlen alaptétel-e? Választ nem kapunk és nem is kell – milyen unalmas lenne hátralévő életünk, ha tudnánk –, azonban a téma jól állhat egy kísérleti színháznak.