Toszkánai nyaralás – öncsalással ingyenes!

„Az életem csúcsán vagyok, annyira, hogy most lenne a legjobb meghalnom, hogy boldogan tegyem” – namármost úgy vagyunk berendezkedve, hogy amint ez valakiben felmerül mint lehetőség, onnan kezdve csak lejjebb van. És jön az értelmetlen problémagyártás, az élet pedig egy abszurdan szürreális vízióvá változik, ahogyan a Neptun Brigád Toszkána című előadása is, jelenetről jelenetre. A mobil csak csörög, hogy megmondja a tutit – az előadásról, meg annak a problémájáról –, aztán nem találunk ott semmit. Izgalmas.

Történt, vagy történik, esetleg történni fog – az időt mostantól kezdve felejtsük el – Toszkánában, hogy Marc és Johanna, az önfeldten nyaraló pár a hazaindulás előtt még ejtőznek egy utolsót. A nő már a holmikat pakolja, amikor Marc nagy kíváncsiskodva felveszi barátnője telefonját és elindul a Sergi Belbel által rendkívül szövevényesre és változatosra írt kalandozás álmokban vagy víziókban vagy valóságban vagy fantáziában vagy szorongásban... ki tudja?, mindenesetre egy olyan terepen, ahol amint elhisszük, hogy most minden lenyugszik, és végre kapunk valami kézzel foghatót, azonnal bekövetkezik a nem várt bármi. Marcon keresztül képtelenebbnél képtelenebb eseményeket járunk végig: fejbe lövik, halálos beteg lesz, megöli a feleségét, megcsalja a feleségét, háborúba keveredik, Rambóvá változik, meghal az édesanyja – sorolhatnám a végtelenségig.

Mindenesetre úgy tűnik, Baksa Imre nemcsak hogy érti és érzi az egymásba fonódó szürreális szorongásbombákat, de mind könnyedségüket, mind képtelenségüket, mind pedig humorukat képes átadni. A káoszban Duró Gábor és Deme László dramaturgok segítségével sikerült minden jelenetben meglelni a hangsúlyt és azt, hogy hol található és milyen súllyal a problémák gócpontja. Így tud az előadás végiglavírozni blöff és komolyság között, aminek az eredménye blöffjeink igencsak komoly kórképének ábrázolása. Mindezt a látkép, a MU Színház kávézója egy rendkívül intim közelségbe hozza, ám a tér minden pontja – a büfépulttól a ruhatárig és a hátsó részekig – be van játszva. A különböző elemek funkciója pedig jelenetről jelenetre szinte teljesen szabadon változik.



Szabó Márta, Huszár Zsolt

A legnehezebb ebben az intim térben a színészi jelenlét: extrém közelségben kell elhitetni a nézőkkel, hogy ez tényleg itt és most játszódik. A hol extravagáns, hol rendkívül természetes és köznapi ruhák mindent meg is tesznek, hogy segítsék a színészek dolgát. A feladat így sem sokkal könnyebb. A legnehezebb dolga Huszár Zsoltnak van, akinek jelenetről jelenetre, pillanatról pillanatra kell váltogatnia elképedés, annak elfelejtése, eltévedés, visszatalálás között, minden egyes jelenetet új valóságként kell kezelnie. Mindeközben persze a jelenetek között nincs nagy különbség, csak a képtelenség foka, Huszár pedig végig koncentrálva egy rendkívül sajátos, néhol cinikus, néhol elesett Marcot formáz meg, végig szem előtt tartva és érezve az adott pillanat hihetőségét, valamint azt, hogy újra és újra kell felfedeznie bizonyos dolgokat. A partnerek közül Szabó Márta (Johanna) pontosan érzi, hogy mikor válik elviselhetetlenül túlzóvá és mikor érthetővé, indokolhatóvá a feleség szerepe, ehhez mérten az önirónia és az emberi ragaszkodás között váltogat. Cseh Judit mindig az adott jelenet túlzásaihoz igazítja Martát, a megértő barátnő és a pofátlanul számító lehetőséghajhász nő között bátran válogatva – bátorsága csak a két harisnyalehúzós jelenetnél lankad. Brunóról lehetetlenség eldönteni, hogy jó barát, vagy csak egy lökött haver, ami Kövesdi László lendületességét dicséri, hiszen ebbe a behatárolhatatlanságba nem kevés izgalmat rejtett bele. Egyvalami mindegyikőjükről megállapítható: végig igazodnak a rendező elképzeléseihez, energiát nem kímélve ugrálnak túlzás és visszafogottság, komédia és tragédia között.

Baksa Imre valóban tökéletesen érzi ezt a közeget, biztos kézzel irányítja színészeit, de pontosan tudja azt is, hogy ennek a hangulatnak mikor van szüksége Barna Balázs sejtelmesen misztikus zeneszerzeményeire, amik mindig csavarnak egyet az eseményeken. A rendező ötletesen, lendületesen, változatosan, nagyon kevés eszközzel építi fel azt a világképet, amelyből akár azt is hihetnénk, hogy a szereplők valóban választ keresnek a kérdéseikre, hogy valóban történt valami, és hogy valóban be kell járni mindenféle emberi zugot a probléma megoldásához.

Nem, nem kell. A végén a telefonban egy, a problémakereséskor felbukkanó jelenet szövegét hallhatjuk – a kérdés keresése lenne a válasz? Vagy ennél is egyszerűbb dologról van szó? Lehet, hogy egyszerűen csak le kéne állni az ideggombócokat gyártó frusztrált problémázgatással, és ha éppen boldog Toszkána van, akkor azt mondani, hogy boldog Toszkána van. Ha pedig épp nincs semmi, akkor nem kellene úgy tenni, mintha lenne, mintha kötelező lenne a probléma.