Sokan

Ha most New Yorkra mondják, hogy a népek olvasztótégelye, akkor ez a XVII. századi törökszállta Magyarországra talán még inkább igaz lehetett. Magyar, osztrák, német, török, szláv népcsoportok tucatjai, kálvinisták, keresztények, zsidók, mohamedánok éltek, vagy inkább haltak egymás mellett, miközben a nagy birodalmak hatalmasai hevülten vegzálták egymást. Persze mindössze csak a felszínen, merthogy kicsiben minden csak a túlélésre megy ki: hiába király, hadvezér, kádi, nagyvezír vagy pasa valaki, a középpontban mégiscsak a kicsinyes, élni vágyó ember marad, a maga konformizmusával, ügyeskedésével és a könnyebb út keresésével. Ez a történelmi állandóság.

Az pedig, hogy ki a kipécézett, üthető embercsoport, az csak formailag változik (ebben a történetben pedig jelenetről jelenetre). Most éppen a kálvinista Ambrus húzta a legrövidebbet, aki nagyon szeretne megfelelni a különböző elvárásoknak (szívesen lenne török, német, vagy álzsidó is), de láthatóan semmi érzéke nincs ahhoz, hogy az adott szituációban melyiket is kellene választania. Mindenesetre bujkál, és szerencséjére valaki mindig befogadja, bár ez is csak olyan látszatbujkálás, hiszen ellenségei pontosan tudják, hogy merre van. De most igazából kit érdekel egy kedves, színházszerető, délceg férfiú? Addig senkit sem, amíg rónai Don Juanként nem terít le az összes útjába akadó nőt, ám ez sem a főbűnök valamelyike, hiszen mégiscsak háború van, akkor meg ugye tudjuk, hogy mindent lehet.



Dankó István, Fekete Ernő

Máté Gábor ennek megfelelően a formát hozzácsiszolta a tartalomhoz, és egy színes, a töredezettsége ellenére gördülékeny, változatos előadást hozott létre, amelyben ugyanúgy megfér egymás mellett a népzenei motívum, mint a kabaré műfaja (ez utóbbi például a törökfürdőben hivatalosan túláradó, mézesmázas giccsben fogalmazó, privátban gyűlölködve fröcsögő hadvezérek diskurzusában remekül megtalálja a helyét). Merthogy Weöres Sándor mesterien kimunkált, iróniával mélyen átitatott, szellemes ál-ómagyarban megírt műve a bárgyú politika, és az általa hangoztatott nagyeszmék kifigurázása, amely eszmék olyan távol állnak a hétköznapi ember napi problémáitól, hogy talán veszélyesebb őket komolyan venni, mint nevetni rajta. Nevetni pedig lehet, még ha a produkció jelenlegi fénye vélhetően jóval halványabb, mint amilyenné majd kiforrja magát.



Ónodi Eszter, Kovács Lehel, Pálmai Anna

Az út végét pedig már most ígéretesen reprezentálja Fekete Ernő, aki Radonayt és Ibrahimot megformálva is merészen lubickol az irónia mély vizeiben, a jég hátán is megélő, ügyesen lavírozó, eszes ember prototípusát adja, aki nem a szerencséje, hanem az esze miatt éli túl a történelem aktuális viharait. Kovács Lehel Ambrusa a szerencse fiának látszik, sodródó, de jó szándékú, szerethető figura, ahogy Pálmai Anna megvezetett, a szerelmet a vallás fölé helyező, tiszta Leája is. Szacsvay László és Bán János a néptől rettegő, a hatalom mámorába szerelmes párosa nagyszerű szatíra, Hajduk Károly az elvtelen katonai vezetők szerepében a lehető legnagyobb természetességgel vándorol az ellentétek között, amely skizoid állapot megteremtésében Rajkai Zoltán is legalább ennyire erőteljesnek mutatkozik a részeg janicsár és a Dzserdzsis szerepében. Ódódi Eszter pedig Susánaként kiszámíthatatlan, a végzetnek falusi kiadású asszonyát hozza, talán kevesebb természetességgel, mint ami a történet abszurditása és a játék komolysága közti feszültség megteremtéséhez kellene. Dankó István, Kovács Ádám, Újlaki Dénes, Kocsis Gergely és Tenki Réka pedig mértéktartóan, jó stílusérzékkel színesítik az összképet.



Rajkai Zoltán, Kovács Lehel, Ónodi Eszter, Kocsis Gergely, Pálmai Anna, Fekete Ernő

Mégis lehet némi hiányérzetünk, mert (egyelőre) az előadás egésze egy kissé bátortalan, a lehetetlenül abszurd, és mégis hétköznapi történet humora bár egyértelműen, és végig jelen van, még általában nem elég vaskos, nem elég erős a stilisztikai ecsetvonás ahhoz, hogy végig szárnyalni tudjon az előadás. És így a sorok között még csak megbúvó hétköznapi tragédiák, akár a Dzserdzsis halála, akár Ambrus és Lea végső bukása, nem tudnak súlyt kapni. Így pedig a mostani állapot még nehezen tud felülemelkedni az aktuálközéleti keresztmetszeten, elveszítve így olyan rétegeit a darabnak és az előadásnak, amiért kár lenne. De A kétfejű fenevadban benne van a kiteljesedés lehetősége.