Egy elmaradt fesztivál fináléja

Az egy nagyon szép dolog, ha egy társulat karrierjében odáig jut, hogy már saját közönségének játszhat. Szép, ellenben nem annyira derék, ha csak rájuk épít. Már csak azért sem, mert így szegény bozsikszűz közönség nehezen tud mit kezdeni a hirtelen rázúduló életműegyveleggel, ami, igaz, érezhető öniróniával viszonyul saját sikereihez, ám ez az önirónia önmagában megmarad egyszerű bennfentes összekacsintásnak, és nem válik közhasznú táncelőadássá. Az Újravágva tulajdonképpen egy látens Bozsik Yvette-fesztivál záróakkordjaként értelmezhető, amely fesztiválról a nagyérdemű egy része lemaradt.

Éppen ezért az előadás a társulat egészének elhelyezése szempontjából meglehetősen kontraproduktívan hat, ugyanis a korábbi produkciókat felelevenítő, idéző részkoreográfiákat kétszer is nagyon határozottan félbeszakító kritikarészletek, amelyeket a táncosok olvasnak fel, a szándék ellenére válnak valóságossá. Az ironikusan kezelt szövegek egy szétesőfélben lévő társulatról, egy határozatlan irányú koreográfusról és sok jó, de kihasználatlan, parlagon heverő táncosról szólnak, és e vélemények, akár csak a legutóbbi bemutatóból kiindulva (Lány, kertben) valóban egyrészt reflektálható, másrészt kifigurázható következtetések. Azonban így, hogy az öniróniával igazából nem sikerül túl sok mindent kezdenie sem a társulatnak, sem Bozsik Yvette-nek, az éppen kifordítani szándékozott kép szép lassan megelevenedik a színpadon, és mintegy önbeteljesítő útjára indul. Nincsen sem összefüggő társulati munka, sem sokrétű rendezői koncepció, sem önmagáért beszélő előadás, amely kontrakritikaként szolgálhatna.

Ennek elsődleges oka, hogy az irónia nem elég éles, a sztárság kigúnyolása erőtlen, néhány poénon kívül pedig nem sikerül megteremtenie az előadásnak sem önmaga paródiáját. Mert Bozsik Yvette Társulata, és nyilván maga a koreográfus is, amit eddigi útjukon maguk mögött tudhatnak az önmagáért beszél, de hogy mi inspirálta az alkotógárdát arra, hogy az öndefiníciót nagyrészt sokkal inkább szavakban, és csak jóval kisebbrészt tettekben, a saját nyelvükön fogalmazzák meg, az már kérdéses. Az Elek Ferenc által kivetítőn játszott Bozsik-paródia az egyértelmű szándék (és Elek remek allűrös balerinája) ellenére is személytelen marad, ahogy az összes táncos, és maga a rendező is.

A koreográfiák részletekben értelmezhetőek, és alapvetően ha nem a társulat tagjai beszélnek magukról, akkor jellemzően a szexualitás köré csoportosulnak, de ezek sem tudnak a jeleneteken belül érdekfeszítő ívet befutni, ráadásul gyakran az önismétlés csapdájába esnek, nem lépve túl az általánosságokon, közhelyeken. Pedig szervező elvnek remek lehetett volna akár a válságnarratíva, akár a vakként táncelőadásban a Lélektánc után ismét fellépő Barkó Tamás reflexiója és jelenléte. Leginkább azért nem, mert ezek a részletek nem kommunikálnak egymással, így az életműn kívül kontextus nélkül állnak egy olyan térben, amit csak valamilyen szándék vesz körül. Önirónia? Gúny? Összekacsintás? Keresztmetszet? Öndefiníció? Összegzés? Tréfa?

A társulati retrospektívhez, úgy tűnik, még túl korán van.