Nyílt tengeren

Gumicsónak? Extrém úszógumi? Traktorgumi? Valami nagy, fekete abroncsot vonnak, húznak, tolnak, szenvednek át és át a füstös színen a vihar hangjai közepette Frenák Pál Seven című előadásának szereplői. Hosszú időnek kell ahhoz eltelnie, hogy a vontatmány föl is tűnjön nekik. Aztán lassan interakcióba is lépnek vele: hol a szenvedés, hol a játék, hol a harc eszköze, hol ők irányítják, hol azok irányítják őket. Ők függenek tőle, vagy fordítva? Frenák Pál látomásos testköltészete mintha komorabb, szomorúbb lenne az eddigieknél – de energiája, intenzitása nem csökkent.

Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy a Seven a Frenák-művek sorozatában a sötétebb tónusok felé húz. Az önkéntelen ösztön-mozdulatok tán még (tudatosabban) erőteljesebbek, gépiesebbek, szögletesebbek, vibrálóbbak, mint korábban. Ez a fokozott vibráció az egész közegre hatással van: valami roppant nyugodt, fojtogató mélység hatja át az egészet, ahogyan a megszokott basszusok ezúttal visszafojtva, bár ugrásra készen, a háttérben meghúzódva a természet hangjainak engedik át a terepet. Elsősorban a mennydörgésnek, aminek köszönhetően valami görög sorstragédia szereplőinek kezdjük látni a terhet cipelőket. Hogy mi ez a teher? Az eleve elrendeltetettség? A gének adottsága? A környezet? Az ember felcseperedése alatt rárakódott protokollok? Az (ön)azonosságunk – vagy éppen a másságunk?



Jelenet az előadásból

Ebben a nagyon határozott, éles, mégis kifejezetten érzékletesen lírai közegben Frenák kontextusok hálózatát hozza létre, így tulajdonképpen mindenki rálelhet a maga ismeretlenére, arra a kis valamire, amit el akar hagyni, vagy éppen hiányzik neki – arra, amit meg akar változtatni. Akár magán, akár környezetén. A társas kapcsolatok és az egyedüllét, a személyközi kommunikáció és a meg nem értettség, a magunkon viselt billogok és a magunkra öltött jelzések, szexualitásunk és gondolkodásunk mind-mind jelenthetnek gátat, részét képezik életünknek, al akarjuk taszítani magunktól őket, hogy aztán vágyjunk rájuk, elirigyeljük a másokét, hogy aztán eldobjuk őket, a magunk képére akarjuk őket formálni, aztán gyűlöljük őket, hogy aztán kiderüljön: nem tudunk nélkülük élni. A táncosok (Fekete Zoltán, Holoda Péter, Jantner Emese, Kolozsi Viktória, Kamil Guzy, Major László és Nelson Reguera) kivétel nélkül irgalmatlan pontossággal dolgoznak, a Marton János által remek érzékkel világított tér óriási változatosságára folytonos reakcióban.

Frenák szigorúan konstruált térbe zárt táncosai minden egyes lépésükkel, mozzanatukkal, gesztusukkal és közvetített jeleikkel, a szabad asszociáció mentén szabadságról árulkodnak. A szabadságról, és furcsa mód az elementáris valahová tartozni vágyásról. S talán ez az a sallang, a mélyen elrejtett vágy, amelyet kimondva az ember végre láncait (abroncsait?) veszítheti. A boldogság látszólagos pillanatai: a tengeren hánykódást a nyugodt szárazföld biztonsága, az ösztönös-természeti látványt a kiszámíthatóság váltja fel. Az élénk színű ruhák egészséget, boldogságot, kedélyt és reményt jeleznek. Ám a saját láncok elvesztésével láthatatlan forrású erővonalakba csatlakozunk. Nem tudjuk, honnan jönnek – csak azt látjuk, hogy hirtelen elszakadunk a valóságtól. A talajtól. Lassan a színes ruhák is lehullanak a gravitációt elvesztő tehetetlen testekről. Már nincsen semmi.