Beavatás

A nő, aki elvesztette a férjét és a fél karját, zokogva kiabál. Arturo Ui nevét sikoltja, ő áll emögött is, mondja. Hát nem veszitek észre? Gyertek, emberek! Segítsetek megállítani! – és elkezdi minden megmaradt erejével tolni a fölé tornyosuló monstrumot. Azonnal fel kéne pattanni, és odamenni, segíteni. De hát ez csak egy előadás. Pedig nem csak. Meddig maradunk ülve? Itt jön a feloldozást adó sötét: vége. Igazából azonban csak most kezdődik.

Mesejátékot láthatunk, egy mesét mutatnak itt bent arról, hogy mi van ott kint. Rózsaszál hercegkisasszony száll szembe a gonoszokkal a szegény kis zöldségkereskedők oldalán – potom harminc százalékért. Amikor túltesszük magunkat azon, hogy Ambrus Mária díszlete a natúr színpadra helyezett egyetlen gigantikus karfiolból áll, benne néhány hatvanas évekbeli kagylófotellel, Benedek Mari jelmezei pedig posztmodern mesefigurákká transzponálják a szereplőket, átadjuk magunkat az építkezésnek. Zsótér Sándor az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése című előadásban hihetetlen gondosan, aprólékosan rakja össze a zöldségkereskedők érdekvédelmi szövetsége think tankjeinek jótékony háttérműködésével (sőt: éppenséggel annak érdekeit előmozdítandó) létrejövő, egyre növekvő gyilkos gépezetről szóló mesét, amely a profittermelés érdekében egy angyalinak és önzetlennek látszó gyilkológép kezébe helyezi tagjainak sorsát.



Kerekes Éva

Hiszen itt minden az istenadta nép, vagyis a tagság érdekében történik. Nekik van szükségük a védelemre, hogy megóvja valaki őket attól, amit ők maguk szabadítanak saját magukra. S ha valakinek felnyílna a szeme, és ellentmondana, már késő, addigra már ő is nyakig benne van a buliban, és ha netán ennek ellenére is kitálalna, akkor a múlt is könnyen megváltoztatható, de a jövő is, akár egyetlen lövéssorozattal. Mindenki pótolható, cserélhető, akár a leghűségesebb katona is feláldozható, mindössze a szálakat mozgató Ui megállíthatatlan.

Ami a legfontosabb: Ui nem gonosz. Szó sincs róla. Elhivatottan és önmarcangolóan veti be magát a munkába, minden egyes szavában hisz, minden gondolata jó és örömet szerző. Őszinte, önfeláldozó és erkölcsös. Mindig valódi, mélyen gyökeredző meggyőződésből cselekszik. Másként nem is tehetné azt, amit tesz.

De ami a legfontosabb: Ui velejéig gonosz. Nyereségvágyból és élvezettel teper maga alá mindent, minden egyes szava hazug, minden gondolata pusztítást és halált eredményez. Minden mozdulata konstruált, a világot és a törvényeket saját érdekeinek megfelelően értelmezi. Kizárólag a hatalom és a profit iránti elkötelezettség motiválja. Másként nem is tehetné azt, amit tesz.



Dömötör András, Für Anikó, Kerekes Éva, Debreczeny Csaba

Zsótér rendezésének a legnagyobb erénye, hogy a két aspektust párhuzamosan, egyetlen, egymástól elválaszthatatlan egészként mutatja be. A technokrácia és a politika működésének egyetlen lehetséges olvasataként magyarázza a feloldhatatlan ellentétek egymás mellett létezését, s választ ad arra, hogy hogyan lehet előidézni a társadalom végzetes megosztottságát. Hogy a kisember tehetetlenségére bazírozott patetikus szavak és nagyívű ígéretek mögött mi húzódik valójában: az embertől elidegenedett profit. Hogy mi kell ahhoz, hogy a hályog lehulljon az emberek szeméről, hogy észrevegyék, hogy csupán eszközei a hatalmi játszmáknak: tragédia.

Még ennél is nagyobb erénye, hogy ezt hogyan mutatja be az előadás: ellenállhatatlanul viccesen. Humorral, feloldódva, szellemesen, szórakoztatóan. Végtelenül szabadon, nem félve megmutatni a drámában rejlő hétköznapi abszurditás nevetségességét. A rendezői koncepció szinte összeforr Brecht művével, a színészek pedig hibátlanul átadják azt, tudva-érezve egyrészt mindennek, még a legapróbb mozdulatoknak, a vokális és metakommunikációs elemek alkalmazásának is pontos motivikáját, másrészt azt, hogy ennek itt és most óriási tétje van.



Szandtner Anna, Polgár Csaba

Mert ez a játék vérre, a mi vérünkre megy, az alkotókéra ugyanúgy, mint a nézőkére. A játék pedig nem más, mint beavatás a játékszabályokba, azokba, amelyeket ép érzékkel nem lenne szabad elfogadnunk. Nem lenne szabad megvárni, hogy csak az utolsó utáni pillanatban nyíljon fel a szemünk, lehet, hogy már késő, lehet, hogy Arturo Ui akkor már feltartóztathatatlan. Az előadás ekképpen tökéletes egész: A kivétel és a szabály.

Tizenegy színész alakít huszonhat szerepet, de hiba lenne itt egyszerűen színészi alakításokról beszélni, hiszen a brechti szellem itt nemcsak módszer, de filozófia is. A színészek a produkció lebonyolítói is, ugyanakkor az ügyelő, Héricz Anna és a technikusok is szereplői az előadásnak, részesei a játéknak, hiszen tevékenységük közben láthatóak: itt nem öncélú színházi élményről, hanem egyfajta rítusról, valami olyasmiről, ami a színház célja – közös gondolkodásról van szó. Ennek feltétele az, hogy semmi ne maradjon rejtve, s az előadás nagy részében ugyancsak megvilágított nézőtéren ülő közönség is kiveszi a részét az ügyből: Kerekes Éva jelmezváltásánál a kabát leesik a színpadról, a színésznő kinyújtja a kezét, és az első sorból készségesen a kezébe adják a kabátot. Lehetne ez baki is, ha nem lenne magától értetődő az, hogy itt közös munkáról van szó, és így e mozdulat természetessége bizonyítéka annak, hogy a nézők részeseivé váltak a filozófiának.



Für Anikó

A végén pedig a nézők véleményt nyilvánítanak: sikert jelző vastapsot ad az Örkény Színház premierközönsége. Van mit értékelni. Csuja Imre régivágású, a következményekkel nem számoló Dogsborough-ja, illetve médiakritikává váló színésze, Ötvös András mindenek felett hűséges katonája, Debreczeny Csaba kijátszható Dullfeetje, Für Anikó, Dömötör András és Takács Nóra Diána kíméletlen és rezzenéstelen arcú karfioltrösztösei, Máthé Zsolt féllábú, halvérű Givolája, Barabás Richárd kiszolgáltatott, védekezésképtelen Fish vádlottja, vagy Szandtner Anna behódoló Bettyje, illetve Polgár Csaba egykedvű Girije egyaránt jelentős részt vállalnak abban, hogy az előadás képes legyen teljesnek lenni.

A legnagyobb tapsot Kerekes Éva kapja – teljes joggal. Közhelyekkel szembemenő alakítása rendezői és színészi bravúr egyszerre: hol komikaként, hol naivaként tündökölve, lágyan és kedvesen affektálva, állandó mosolygással mutatja és húzza alá ezerszeresen Ui sátániságát. Törékeny virágszálként tipor el minden életet maga körül, képes bármikor bármivel visszaélni. „Mindenki szabadon dönt” – mondja, de jó, ha tudják: „aki nincs velem, az ellenem van”, és mindenki maga viseli ennek a következményeit. Legelsőbben is ő maga, hiszen az utolsó jelenetben ő az, aki felveszi a harcot Arturo Uival – a kétszeresen katartikus befejezés Kerekes valóban magával ragadó, nagyszerű teljesítményének és Zsótér remek lírai érzékének eredménye. Ráadásul így az eredetihez igazított címválasztás (az előadás kiváló dramaturgja, Ungár Júlia fordította újra mai magyar nyelvre a drámát) is új értelmet nyer: nem felszólításról, hanem egy döntésről van szó. A mi döntésünk, hogy megállítjuk-e Arturo Ui mindent elborító karfiolját. A feladat szinte lehetetlen, az arányok magukért beszélnek – de ha van rá akarat, van esély. Arturo Ui felemelkedése feltartóztatható.

De mégiscsak nagyon szomorú, hogy Brecht darabjának e – ne féljünk leírni: zseniális – előadása aktuális és érvényes lehet Magyarországon 2009-ben.