Hidegtűz

A poklot poklát megjárni Sopsits Árpádnál nem lehet csak úgy, nála alaposan miszlikbe kell aprítani mindent, amiben megcsillanhat a túlélés reménye. Ez a látkép nem vízió, és bár pokol, makacsul a földhöz ragadt, az előadás pedig fokozatosan építkezve dobja a kutyák elé az aprítógépezet maradványait. Váratlan fordulatok nem várnak ránk, csak valami rendkívül magával ragadó erő, ami minket és az előadást is a vég felé cipeli.

Val Xavier egy országút menti kisvárosba pottyant – a szöveg szerint Amerikában, de ez most mindegy. Az már annyira nem, hogy ez a pottyanás itt szó szerint értendő: lejött a lépcsőn, az alagsorba, hogy körbenézzen valami új élet és némi reménység után. Az élet itt nem könnyű, Carol Cutrere például jobb híján tervszerűen népet botránkoztat, a nép pedig lelkesen fújol is. Pedig a lány bátyja, David fizet neki, hogy ne menjen a városba. David egyébként korábban Lady kedvese volt, mindaddig, amíg a nő apjának fel nem gyújtották a szőlősét. Lady most az üzlettulajdonos Jabe Torrance férje, aki – nincs mit szépíteni – gyakorlatilag megvette őt, kilóra. Éppen náluk száll meg Xavier, a látomásosan hitbuzgó seriff-feleség ajánlatára. Csakhogy Lady nagyon szeretne kitörni, és az idegenben látja a lehetőséget, aki annyi idő után először megdobbantja a szívét. Huzavonák, ideg-összeroppanások, kegyetlenkedések, pletykák, aljasságok következnek, Talbott seriff pedig a maga hidegvérével megpofozza mindezt, majd Jabe Torrance felteszi az i-re a pontot. Az a pont biza, az oda van téve.



Szabó Kimmel Tamás, Udvaros Dorottya

Sopsits és két dramaturgja, Gyulay Eszter és Vörös Róbert rendkívül precízen építették fel a karaktereket, mindenkiben megfogva azt a lényeget, ami a befejezéshez kell. Mindehhez pedig egy ötletekben és látványelemekben gazdag körítést tálalnak, egyfajta kreatív haláljáték formájában, és ez az, amitől izgalmassá válik az előadás. Az alkotók jól érzik, hogy mi az az elem, ami Williams drámájának eseményeit továbbszövi: a felcsillanó lehetőség. Amiről mindig elhisszük, hogy most megtörténhet: most kitörhetnek, most elmehet, most hősünk megmenekülhet. Csak épp nincs hős, ez nem az a történet, nem az az előadás. Itt a lélektani elemzésekre aljasság, szívtelenség, fúrás, kegyetlenség vannak ráültetve, mindehhez pedig nem kevés mosoly, képmutatás, felsőbbrendűség, és még amit el lehetne sorolni a legaljáig.



Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula, Molnár Piroska

A színészek meglehetősen otthon érzik magukat ebben a közegben. Szabó Kimmel Tamás próbál távolságot tartani Xavier szerepében, aki határozottan mai fiatal: sokszor nem is tudja, mit reagáljon, sokszor pedig reagál, bár nem akar, szeretne valamit másképp, csak nem tudja hogyan, illetve próbál valamit, de az nem látszik működni. A színész pedig mindeközben egy hatalmas érzelmi bombán ül, szándékosan mindig pár lépésre attól, hogy felrobbantsa. (Pedig pattintgatja Zippóját rendesen.) Udvaros Dorottya viszont robbantaná, csak már nem igen van mit: elhidegült, szeretni akaró, valamiféle utolsó szalmaszálba kapaszkodó, kétségbeesett nőt formáz Ladyből, akinek minden reménye a bosszúban és Xavierben van. A taszító, akaratos hárpia és a néha csábító nő között lavírozik jelentős energiákkal. Péterfy Bori Carolja már lényében is maga a vadság, az önmarcangoló, kiüresedett szenvedély, a színésznő azonban pontosan érzékelteti, hogy Carol mindenbe beleszarásának oka a totális érzelemdeficit, a szeretethiány. Bodrogi Gyula Jabe Torrance-e maga a két lábon járó halál, a hidegvérű, kegyetlen, kicsinyes, önző kaszás, aki még utolsó leheletében is azon van, hogy kiszipolyozza a feleségét. Nagy Mari Vee Talbottja testesíti meg a hinni akarást és a naiv víziókat, melyek mögött kompenzáció, elfojtás és tisztaság hullámzik, Szarvas József seriffje pedig ennek a szöges ellentettje: a szívtelenségtől üressé konzerválódott élet-halál ura. Söptei Andrea és Murányi Tünde kettőse egy precíz pletykagépezetet alkot, akik ritmusosan, álszentséget és képmutatást nem sajnálva dobálják egymásnak a labdát – mint Stan és Pan, csak épp ők a sátán dolgos kis kezei. Molnár Piroskának mindenről megvan a maga véleménye Porter nővérként, és ezt még némi öniróniával is képes megfűszerezni. Terhes Sándor egy jelenet alatt teremti meg David figuráját és Lady múltját: a színész két nézésből képes úgy megfagyasztani a levegőt, hogy ott már soha többé nem kezd el csírázni az élet. Gergye Krisztián, a nyomorékba bújt táncos légies könnyedséggel pár gonosz pillantásból és elképesztő erejű mozgásból idéz meg minden földalatti, halálos misztikumot.



Szabó Kimmel Tamás, Péterfy Bori

Antal Csaba szétnyújtott, két oldalról látható díszlete érzékletes látványt biztosít az előadásnak, hidegség és melegség egyaránt van benne, az más kérdés, hogy a hideg marad, a meleg pedig csak arra jó, hogy elpusztuljon. A kivetített premier plánok jól emelik ki a fontosabb pontokat, közelebb hozva a szereplők mélységeit, a körbeforgó lépcső pedig hangja ellenére is érzékletes látvány és kidolgozott szimbólum. Egyszerre két irányba vezet: Torrance-hez, az alvilág urához – az Orfeusz és Eurüdiké nyomán Hádészhoz. Xavier – a kígyóbőr dzsekijében – maga Orfeusz, aki változtatva addigi életén, mindent feladva útra kelt a szerelméért a pokolba, a néger ördögűző, a túlvilág hajósa kíséretében.

De mint tudjuk, Orfeusz visszanézett, Xavier hezitált, mindent megpróbált, de nem volt elég határozott, aztán már csak a futás maradt. És mi történik azzal, aki egy kicsit élni szeretne, meg szeretni végre? Megkergetik a vérebek, széttépik, majd a seriff tarkón lövi. Itt már nincs mítosz, nincs szerelem, nincs lélek, azt alaposan kivájták, csak hús van, meg a valóság. Ez a testek és a gonoszságok alvilága, maga az élet. Nézzünk csak vissza mi is!