Hogy mire nem képes a szerelem

A hetvenes évek Olaszországának mediterrán temperamentumától átfűtött, két szomszédos, viszálykodó pizzéria forrongó közegében játszódik ez a Rómeó és Júlia. Oskaras Korąunovas rendezése több kiló liszt és tészta, valamint egyéb konyhai kellék és egy rézüst segítségével, valamint tomboló szerzői kreativitással meséli el a történet szinte valamennyi tartalmi aspektusát. Ritkán látható, stílusos, virtuóz színház, amely annak ellenére, hogy a teátrális eszközöket bravúros sokszínűséggel használja, mindenkinek érthető és követhető marad, hiszen a tiszta, átgondolt, és pontosan kivitelezett koncepció értelemre és érzelemre egyaránt kristálytisztán hat.

Már az előadás prológusa, első néhány acsarkodásfestő perce is jól bevezeti a hangvételt: a két család addig-addig hecceli egymást, mígnem a szó és minőségcsata (ti. kinek a pizzája jobb, persze mindkettőé ugyanolyan) végül is egy „kinek nagyobb” falloszgyártó versenybe csap át, amivel tulajdonképpen leástunk a viszály mélylélektani bugyraiig. Amennyire hétköznapi és lesújtó az ilyen motivikával ellátott ellentét, annyira komolyanvehetetlen is, és ez a kettőség adja az előadás meghatározó hangulatát. Minden tragédia, minden sértés és gyilkosság mögött ott lappang a komikum, és ettől az egész előadás könnyed és szimpatikus marad, mentes a Rómeó és Júliára gyakran rátapadt patetikumtól és líraiságtól. Ezzel az előadás nem veszít súlyából, sőt, sokkal életszerűbbé és emberszagúbbá válik.

Ez a hétköznapibb stíl játssza a főszerepet a karakterek felépítésében is. Korąunovas azon kívül, hogy minden egyes szereplőjének megtalálta a helyét a történetben, sikerrel hámozta le a lírai ködöt is a színjátszásról, amely így teljesen mentes lett az elszántan semmibe meredő tekintetektől és a kidüllesztett mellkassal szónoklástól. Ehelyett kaptunk egy hevesvérű nagydumás, jópofán ripacskodó poéngyáros Mercutiót (Dainius Kazlauskas), egy visszafogodtabb, de teljes értékű haverként funkcionáló Benvoliót (Tomas ®aibus), egy komplexusos, balhés Tybaltot (Darius Gumauskas), egy, a családnak álszenten udvarló, simulékony és kisstílű Parist (Dainius Gavenonis), egy szeretetmentes, idegileg instabil Capuletet (Vaidotas Martinaitis), egy kiéhezett, asszonyságában nagyon régen helyretett Lady Capuletet (Dalia Michelevičiūtė), két naiv, de valóban mélyen és valóságosan szerelmes kamaszt (Júlia: Rasa Marazaite, Rómeó: Gytis Ivanauskas), valamint egy végtelenül szeretni való, nőiességgel és anyasággal telt dadust (Eglė Mikulionytė világraszóló alakítása), valamint egy meggondolatlan és esendő Lőrinc barátot (Arvydas Dapąys). Játékuk minden pillanatban reális, mentes mindenféle életidegen színpadiasságtól, egyszerűen valószerű.



Míg a színészi teljesítményt ez a mindenre kiterjedő realitás lengi át, addig a formai megvalósítás ennél jóval absztraktabb. Bár a díszlet, amely a két család majdhogynem ugyanolyan konyháját mutatja egymás mellett, első ránézésre a klasszikus színházi formák beharangozója lehetne, kisvártatva kiderül, hogy erről szó sincsen. Korąunovas a formában ugyanúgy keveri a lírát az epikummal, mint Shakespeare teszi azt a szöveg szintjén: a cselekményszövésben egymást váltják a drámai szemszögből kevésbé fontos, de pontosan koreografált, és ezernyi ötlettel teletűzdelt, illetve a rézüsttel fémjelzett, térből és időből kiragadott, misztikusabb hangulatú, látványosabb és a dramaturgiai gócpontokat jól kiemelő jelenetek. Ez a lüktetés, bár a temérdek színpadi ötlet módszeres kibontásától nem válik sodróvá, képes ütemessé tenni az előadást, amely bár egyszer-kétszer veszít a saját maga által felállított tempóból, mégis megállíthatatlanul menetel a látomásos és igazán katartikus végpont felé.

Mert Rómeó és Júlia története valódi tragédia, de legalább annyira a sors, a körülmények, az értelmetlenség, mint a szerelem tragédiája, és mint ilyen, nem állítható helyre egyetlen, titokban köttetett és balul elsült friggyel. Korąunovas verziójában nincs megbékélés, sőt viszonylagos béke is csak a túlvilágon van. A Rómeó és Júlia így önmagában álló szép-szomorú történet, nem pedig messianisztikus tanmese, hiszen egy igazi érzelmek nélkül működő világnak csak értelmetlen jelenség lehet két kamasz végzetes színjátéka.