Vége van, mert soha nincs vége

Peter Brook alkotói pályafutásának legfrissebb művét tekinthettük meg a gyulai V. Shakespeare Fesztivál műsorában. A Love is my sin – Szerelem a bűnöm című produkcióban a rendező rendkívül letisztultan, minimális formai elemek felhasználásával, két színész bámulatosan gazdag alakításával ásott le az emberi értelem és érzelem mélyére, hogy felfejtse és megmutassa azt a tiszta, önzetlenül emberi érzést, amit szerelemnek hívnak.

Mindezt Shakespeare szonettjein keresztül teszi, eléggé szokatlan, ám mégis természetesen feszes szerkesztésben. A drámaíró szerelmes versei párbeszédként vannak egymás után építve, mintha egy férfi és egy nő beszélgetnének. Bár a feliraton követhető magyar fordítás jónéhány nyelvi stílusregiszterrel a shakespeare-i hétköznapi nyelvezet fölé íródott, a színészek, Natasha Parry és Bruce Myers hangsúlyai természetesek, magával ragadó játékuk egyrészt a fennköltséget könnyedén lerángatja a földre, másrészt olyan sűrű és erős a színpadi jelenlétük, a gesztusrendszerük, hogy már abból tisztán érthető, hogy éppen miről beszélnek. Peter Brook rendkívül markánsan, átgondoltan irányította két színészét, olyan erős koncepciót és vázat teremtett az előadásnak, melyben minden mozdulat, minden gesztus átgondoltnak hat, mindennek csak ott és csak akkor van helye.

Parry és Myers játéka nem csak, hogy egyenrangúan erős, de ami sokkal szebb: karaktereik is teljesen egyenrangúak, tiszták, és rendkívül erős figyelemmel élnek a másik iránt. A legcsodálatosabb azonban az, hogy a sok egymás mögé szerkesztett szonettből ők ketten egy-egy karaktert, egy-egy embert rajzoltak, akiken egyértelműen látszik a másik iránt érzett rendkívül erős, féltékenyen féltő, dacosan játékos szerelem. Itt férfi és nő úgy egészíti ki egymást, ahogyan azt emberek a legszerencsésebb esetben tudják csak. A férfi megfontolt, de ebben a megfontoltságában néha erőszakos, néha féltékeny, rendkívül céltudatos, de féltő, az asszony az elfogadó nő, aki a férfi minden indulatát, minden fejelős faltörését elfogadóan, óvón kezeli, de ebben a mérhetetlen szeretetben rendkívül érzékeny, és vigyázó akar lenni, sokszor túlzásokba esve. A két színész végigvitt összhangja azt jelzi, hogy mind a kedvesség, mind a féltékenység, minden egy helyről jön: puszta szeretetből, játékos szeretetből, melyet nagyon bölcsen kezelnek. Sokszor értelmetlen az egész, úgynevezett fölösleges kör, de ezek mégis szükségesek (sőt: elengedhetetlenek): ezt a játékot kell űzni, hiszen igényeljük (alapvető emberi igény), de csak a játékosság, a szerelem teljes tudatában.

A rendező a külsőségekben szinte szemtelenül minimalista, ám a nézőt annál erősebben lebilincselő, pontosan mozgatott, hol bölcsen elfogadó, hol vitatkozó, hol gúnyolódó dialógust a Franck Krawczyk által játszott harmonika- és zongorazenével emeli egy-két alkalommal egy másik síkra. A zene szinte csak érintőleges, de amikor felcsendül, annál pontosabban és nagyobb hangsúllyal szólal meg, sokszor kíséretként, sokszor hangsúlyozásképpen, de mindezt rendkívül lágyan, szinte a fülünkbe vésve mindazt, amiről az előadás szól. Érdemes megjegyezni, hogy mindezt két szék, két asztal, és egy szőnyeg keretezi díszletként, kiegészítve a Philippe Vialatte tervezte diszkrét és hangsúlyértelmező világítással, ami az időtlenséget egyértelmű precizitással jelzi, s ez amúgy is az előadás fontos eleme. Ahogyan a színészek is sokszor átfolynak a fiatalságból az öregségbe, múltból a jelenbe, ugyanúgy minden kortalanná válik (az idő kulcsszó az előadásban) – de ennek tetőpontjaként, a nyitányban és a zárásban egyértelműsítve van az elmúló, összegző állapot.

Ez is az előadás ironikusan csodálatos kettősségeihez tartozik. Brook szándékosan beszél egy ilyen fennkölt, magasztos témáról ilyen szerény keretek között, és ilyen kevés eszközzel. De ez is, ahogy a kontextus egésze, azt jelzi, hogy legyünk fiatalok vagy öregek, a valódi szerelem (vagy az az érzés, amit annak nevezünk) időtlen: ugyanolyan tiszta, ugyanolyan erős, ugyanolyan játékos marad. Minden igaz rá, amit megélünk, és mindig él, soha nem múlik el, ha igen, akkor soha nem is volt. Valami örökös tréfa ez, melyhez nagyon ragaszkodunk, és nagyon kell. Bár makacs gyerekként szeretnénk eldobni, soha nem fogjuk, mert akkor nem lennénk. Peter Brook Shakespeare nyelvét tökéletesen értve, racionálisan, ugyanakkor az érzelemgazdagság minden árnyalatát kifejezve, hihetetlenül játékos és magával ragadóan sűrű, lenyűgöző színházi esttel ajándékozta meg minden nézőjét. Aki kihagyta, bánhatja, aki látta, annak örök élmény – igazi szerelem, első látásra.